Paul Brunton: India titkai Ahány ember, annyiféle sors, karma, és sok-sok élet maga mögött és előtte is. Én ebben hiszek, bár nem vagyok vallásos ember. Lehet, hogy talán éppen ezért, meg az eddig megélt tapasztalatok által pár évvel ezelőtt érdekelni kezdett ez a téma. Leginkább a keleti misztika alapelvei érintettek meg. Eckhart Tolle könyvei, előadásai a valódi én, az önvaló természetével ismertettek meg. Általa hallottam Srí Ramana Maharsiról, aki Paul Bruntonra is nagy hatást gyakorolt. Az 1930-as évek elején került sor indiai útjára, amely megváltoztatta az életét. Erről az útról szól könyve.

Paul Bruntont, az angol újságírót, már gyerekkorában vonzotta a kelet világa. Már felnőtt ember, amikor egy könyvkereskedőnél összetalálkozik egy indiai férfivel. Találkozásaik során az idegen szívesen mesél Indiáról, a jógikról, a szent emberekről, akik a világtól elvonultan élnek. Egyrészt az idegen kultúra és nép megismerése, másrészt a szellemi keresés is egyre inkább vonzza India felé:

"Arra gondolok, hogy ha India olyan nagy embereknek adott egykor hazát, mint a risik, s barátom állítása szerint még ma is él ott egynéhány ilyen ember, akkor a keresés fáradságát bizonnyal busásan megjutalmazza a bölcsesség, amelyet tőlük tanulhatok. Meglehet, hogy általuk olyan megértést és elégedettséget nyerhetek, aminőt eddig az élet megtagadott tőlem. De még ha hiábavalónak bizonyul is a keresésem, az utazás akkor sem lesz egészen haszontalan. Mert azok a furcsa emberek, a jógik, varázserejükkel, titokzatos gyakorlataikkal és különös életmódjukkal egyre inkább felgerjesztik kíváncsiságomat. Az újságírás köszörűköve rendkívül élesre fente érdeklődésemet a szokatlan dolgok iránt. Magával ragad a kilátás, hogy oly kevéssé járt ösvényeket kutathatok át. Elhatározom, hogy vágyamat a legteljesebb mértékben valóra váltom, s mihelyt alkalom kínálkozik, hajóra szállok India felé."

A könyvből nem derül ki, hogy mennyi ideig tartózkodik Indiában, de minden bizonnyal hónapokig. Bejárja keresztül-kasul a szegény és elmaradott, kontinensnyi országot. Utazik vonaton, ülés nélküli ökrös szekéren és gépkocsin is.
Már megérkezésekor, a szállodában megismerkedik egy egyiptomi, gondolatolvasó mágussal. (A legtöbb érdekes ember, akivel útja során kapcsolatba kerül, mesél előéletéről is, hogy hogyan lettek jógik, mesterek.) Aztán találkozik a fura Meher Babával, aki némaságot fogadott addig, amíg a világ megváltójaként el nem jön az ő ideje. Hazrat Babadzsan, az idős fakír nő következik, majd Brahmán, a jógi. Ő avatja be Bruntont a jógagyakorlatok világába, beszél arról, hogy hogyan lehet a testet uralni, sok gyakorlatot bemutat. Szabályozni képes a lélegzetét, szív- és érverését meg is állítja, Brunton nem kis döbbenetére. A Bölcs, Aki Sohasem Beszél, egy magányos remete, aki a világtól elvonulva egész nap önkívülethez hasonló állapotban ül egy rét közepén álló házában. Összehozza a sors Sri Sankarával is, Dél-India sokat utazó szellemi vezetőjével.

Természetesen útjába akad nem egy szemfényvesztő fakír is, ál-jógi, vagy éppen hamuval bekent testű vezeklő. Mivel igen kritikus szemmel, fenntartásokkal szemlél minden ismeretlen tant, mutatványt, és annak előadóját, a kevésbé hiteles, talmi élmények alkalmanként elkedvetlenítik, csökkenteni látszanak a legfőbb mester megtalálásába vetett hitét.
Ami a nyugati világban a különös véletlen hatásának lenne elkönyvelve, Indiában sorszerűnek látszik. Mégpedig oly módon, hogy több körülmény is arra készteti Burtont, hogy látogasson el egy szintén a világtól elvonult emberhez, a dél-indiai Arunachala-hegyre (Szent Jelzőtűz Hegye) Maharisi mesterhez.
A könyv írójának ilyen látogatásokhoz kapcsolódó, Indiában szerzett tapasztalataként két érdekesség:

"(...) ősrégi szokás, amely megkívánja, hogy ha az ember valami szellemileg kiváló személyt látogat meg, némi gyümölcsöt, virágot vagy édességet ajánljon fel."

"(…) fölemelt kézzel, tenyereimet összetéve üdvözlöm a jógit. Ennek az általános hindu köszöntésnek jelképes értelmét a nyugati elme bizonyára furcsának találná. Mert a mozdulat jelentése ez: „Az én lelkem és a te lelked: egy!” "

Tehát megérkezik Maharisihez Brunton, és először az útja során, valami különös dolgot fedez fel a mester közelében, aki csendben, mozdulatlanul ül tanítványai körében:

"(...) csak a második órában eszmélek rá arra a csöndes, ellenállhatatlan változásra, amely bennem végbemegy. A kérdések, amelyeket útközben oly körültekintő gonddal fogalmaztam meg, egyenként kihullanak elmémből. Mert most úgy érzem, hogy egészen mindegy, vajon fölteszem-e a kérdéseket vagy sem, s mintha egészen mindegy volna, hogy megoldom-e a problémákat, amelyek eladdig rám nehezedtek. Csak annyit tudok, hogy a nyugalomnak valami csöndes folyam árad közelemben, valami nagy békesség hatol be lényem mélyébe, és gondolatokkal agyongyötört agyam mintha lassanként megnyugodnék.
Mily kicsinyeseknek tűnnek föl azok a kérdések, amelyeket oly gyakran vetettem föl magam előtt! Mily szűkre zsugorodik az elvesztett évek panorámája! Hirtelen támadt világossággal eszmélek rá, hogy az ész maga teremti meg tulajdon problémát is, s aztán szerencsétlenné teszi magát azzal, hogy meg akarja oldani őket."

Brunton minden szellemi vezetőnél a tapasztaláson keresztüli megvilágosodást keresi. "Lelkialkatom olyan, hogy nem tudok hinni, mielőtt bizonyítékot nyernék." Jó pár kérdést intéz a tartózkodása során Maharsihoz is, vajon mi vinné közelebb a megvilágosodáshoz. Maharsi arra biztatja, hogy egyetlen kérdésre keresse a választ, lecsendesítve az elméjét, befelé vizsgálódva: Ki vagyok én?
Bizonyos szűk időkeret letelte után innen is tovább áll Brunton, hogy további érdekes személyeket ismerjen meg, s megtalálja az arra legérdemesebb szellemi vezetőjét.

További utazása során előbb találkozik egy fakírral, aki rudakkal szúrja át saját arcát, és még szemgolyóját is kiveszi. Aztán Rámakrisna, az emberfölötti szellemvilág utolsó nagy képviselőjének még élő, idős tanítványa fogadja bizalmába. Megismer egy olyan jógit, aki savat, mérgeket képes nyelni anélkül, hogy bármi baja esne. E csodával felérő képességekre az orvosok sem tudnak magyarázatot adni. A következő találkozás sem lesz kevésbé különös Brunton számára. Visudhánanda, a benáreszi csodatévő bármilyen illatot képes egy zsebkendőben létrehozni a napfény segítségével. Ugyanezzel a módszerrel - ha csak fél óra erejéig is - halott verebet kelt életre. Szudhei Babu, az asztrológus visszaidézi Brunton múltját, és jósol a jövőjéről, beavatja a tibeti jógarendszer, a Brahma Cinta tanaiba is.
Eljut Brunton egy telepre is, amely egy kisebb várossá kezdi kinőni magát. Vezetője Szahábdzsi Maharádzs, aki Dajalbágh alapítója. Ez a maga nemében egyedülálló, önellátó közösség a világtól való teljes elvonulás helyett munkával tölti ideje nagy részét, miközben próbálnak szellemi fejlődésben minél magasabb fokra eljutni. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy Maharádzs a jógát összekapcsolta egy modern város gépesített civilizációjával.

"Az emberi természet is háromszoros összetételű: szellem, értelem és test. Ezért vannak műhelyeink és majorságaink a testi munka céljaira, kollégiumaink az értelem fejlesztésére és végül csoport-összejöveteleink a szellemi tevékenységre. Így törekszünk minden egyén harmonikus és mindent felölelő fejlesztésére. De a legnagyobb súlyt a szellemiségre helyezzük, és testvéri közösségünk minden tagja azon van, hogy bárhol is járjon, szabályosan elvégezze a maga jógagyakorlatait."

(Kíváncsi voltam a könyv elolvasása után, vajon azóta mi lett ezzel a közösséggel, valódi várossá fejlődtek-e, de az interneten nem találkoztam még csak a nevével sem Dajalbágh-nak.)

Amikor elérkezett a hazautazás ideje, Brunton némileg elcsigázottan vette tudomásul, hogy bár sok különös szerzeménnyel hozta össze a sors, keresése mégsem járt igazi eredménnyel. Még egyszer végig gondolja, hogy ki volt rá a legnagyobb hatással, és akkor újra eszébe jut Maharisi. Szíve mindenáron azt sugallja, hogy keresse fel, ne utazzon még haza. Az ész és a szív vívódásában az utóbbi kerekedik felül, megérlelődik benne az elhatározás, hogy tanítványa akar lenni. Újra útra kel, és ezúttal az első alkalomnál jóval hosszabb időt tölt el Maharisi mellett. Újabb tartózkodása alatt a mestere közelében szellemi elragadtatásban átéli a gondolat nélküli létben, a valódi énjében való időzés, a valódi önmegismerés élményét. Minden további kétkedése és kérdése feleslegessé válik, szellemi útján hazaérkezett, keresése eredményre vezetett.
Elutazása előtt így összegzi érzéseit:

"Csöndes elégedettség tölt el, mert a szellemi bizonyosságért vívott csatámat megnyertem, és megnyertem anélkül, hogy a szememben annyira becses ésszerűséget föláldoztam volna a vak hiszékenységért."

Az 1930-as években, amikor először megjelent ez a könyv, sokkal érdekesebbnek tűnhetett, mint ma olvasva. Ma már nyugaton is népszerű a szellemi és testi egészség, a jóga kultúrája, számtalan jógaközpont működik. Igen elterjedtek és széles körben hozzáférhetőek a keleti misztikával kapcsolatos könyvek és előadások is.
A könyv olvasmányosságát tekintve voltak benne számomra kissé unalmasnak mondható részek, döcögős leírások. Nem tudta a figyelmemet végig egyformán fenntartani a téma iránt, pedig érdekel és nyitott vagyok rá.
Ezt leszámítva azonban aki még csak most ismerkedik a témával, érdekli a kelet világa, esetleg szintén "kereső", annak érdemes kezébe vennie e könyvet.