Végre szabadulunk a határcsapdából, nyílik a sorompó, indulunk, most már Pandzsáb területén folytatjuk utunkat. A vadul nekilóduló szikh sofőrök felszabadultan, kéjes vigyorral röhögnek rám. Értetlenül húzom fel szemöldököm, de végtére is ők vannak itthon. Pandzsáb a szikhek hazája, az enyém pedig a távoli Magyarország.

Életveszélyesen száguldanak el mellettünk a leszorítóst játszó teherautók. Mi sem cammogunk. Vezetőnk új erőre kapott, talán a várakozástól, de az is lehet, hogy a forró tejes teától. Padlóig nyomja a gázpedált. Egy szembejövő autóbusz letépi buszunk visszapillantó tükrét. Csikorog a fék, radíroznak a gumik, előre lódulunk, majd hátra. Mindenki felébred. Mi történt? - kérdezi a kopasz olasz barátjától. A másik busz is fékez. Teljes szélességében elállják az utat, amiből aztán pillanatok alatt óriási tumultus lesz. Kiszállnak a pilóták, mint két harci kakas, fenyegetően közelítenek egymáshoz. A mi megtermett szikh sofőrünk teli szájjal üvölt kollégájával, aki - alacsonyabb súlycsoportba tartozó hindu lévén - valamit motyog a bajusza alatt, talán azt, hogy „ksamá”, azaz bocsánat. A dudakoncerttől nem értek egy szót sem, a mozdulataik azonban beszédesek. A szikh után már a hindu is hadonászik. Mintha csillapodna a két indiai dühe, a szikh befejezésül még vállon taszítja a hindut, s ezzel elintézték egymás között az ügyet. A rövid intermezzónak vége. Ismét indulunk, nagy gázzal dühösen, előre.

Az érdekfeszítő színjáték alaposan kiébresztett, s újra a Magasztos jár az eszemben. Félek, hogy a Gita már kényszerképzetemmé vált, most a jógával kapcsolom össze. Kevesen tudják, hogy Indiában a Gitát méltán tartják a Jóga tankönyvének, benne ugyanis nyomon követhető az indek idealista filozófiai rendszere, miszerint az ember tökéletes fizikai és szellemi koncentrációval transzcendens, azaz természetfeletti képességek birtokába juthat, s egyesülhet Bráhma istenséggel. „Szandzsaja szólt:/ Ahol a jóga-szent Krisna/ s Prithá ijász-fia vigyáz,/ ott örök győzelem, jólét, / fény s bölcsesség virul, hiszem.” Ezzel ér véget a legszentebb titkos oktatás, a Magasztos Szózata.

Az útelágazást elhagyva, valamelyest ritkul a forgalom. Sofőrünk mintha versenyre kelne az idővel, sőt utol akarná érni azt, megtáltosodva a lehető legnagyobb sebességre kapcsol. A rozoga busz nehezen viseli el a terhelést, kínlódva reszket minden eresztékében. Faljuk a kilométereket. Az ablakon túli sötétségből egy morzsányi képet próbálok kihámozni Pandzsáb dúsan termő mezőiből, bővizűen hömpölygő folyóiból, de mindhiába meresztgetem szemeim, nem látok semmit sem, csupán a horizont fölött pislákoló csillagok rezegnek rendíthetetlenül.

A pandzsáb szó jelentése, öt víz, ezért Pandzsábot az öt folyó földjeként emlegetik. Mivel Indiában minden ellentmondásos, bonyolult és furcsa, ezért e vidék elnevezése is kiegészítő magyarázatra szorul. Pandzsáb földjét eredetileg nem öt, hanem hét folyó vize öntözte, ám valamilyen megfontolásból a névadók csak az Indus mellékfolyóit (Dzselum, Csenab, Ravi, Beász, Szatledzs) vették figyelembe, s a folyók számsorából kihagyták a két szakrális folyamot, az Indust és az azóta már kiszáradt Szaraszvatit. Pedig egykoron mindkét folyó nagy tiszteletnek örvendett. A védikus irodalomban a szakrális Indus olyan gazdag folyamként szerepel, mint akinek sok lova, szekere, ruhája, aranya és gyapjúja, sőt utódja is van, ugyanis az Indus szülöttjének tartották a legszentebb folyónak titulált Szaraszvatit. A Rig-véda három himnuszán keresztül méltatja és magasztalja a Szarasztvati élelmet adó, magzatot alkotó, utódokat nemző, életerőt biztosító, halhatatlanságot garantáló áldásos bő vizét.  Szaraszvatit, mint Bráhma isten feleségét, a bölcsesség és az ékesszólás istennőjeként említik, később pedig, mint Visnu hitvesét dicsőítik bájos szépségéért, finom egyszerűségéért és tiszta fehérségéért. Szaraszvatinak tulajdonítják a szanszkrit nyelv megteremtését és a dévanagari írás megalkotását, sőt mindezeken fölül ő a tudományok és a művészetek patrónusa, a dalnokok oltalmazója, az ellenségek elpusztítója és Indra isten meggyógyítója.

Egy újabb útelágazás újabb döntési lehetőség elé állítja vezetőnket, hogy kiválassza az úti célunknak megfelelő, helyes útirányt. Balra az út letér Amritszár irányába, mi pedig észak felé tartva, egyenesen folytatjuk utunkat. Sofőrünk nem hezitál, tudja, mit csinál, jól ismerheti a tájat, biztos kézzel fogja a volánt, rutinosan uralja járművét. Vezetésén érződik, hogy ezt az utat már jó párszor végigjárta, s csukott szemmel is rátalálna Dzsammura, a legközelebbi jelentős állomásra.

Következtetésemtől megnyugodva, más irányba fordul a figyelmem. Az Amritszár felé igyekvő kocsikat mustrálom irigykedve. Csak most bánom igazán, hogy a mostani zavargások miatt elérhetetlen számunkra a szikhek szent városa, Amritszár. Pedig tudom - a képekkel illusztrált úti beszámolok alapján - maradandó élményt nyújtana a színarannyal bevont Arany-templom, a fehér márvánnyal és díszparkkal szegélyezett Nektár-medence, a számos szent ereklyét őrző Halhatatlan Trónja és a Guru Nának életét bemutató, freskókkal ékesített Bábá Atal tornya. Kétségtelen azonban, hogy a legjobban az ötödik Guru, Ardzsun Dev által épített és az azóta több véres eseményt megért Arany-templom izgatja fantáziámat. A templom viharos története során, hol bosszútól indíttatva robbantották fel, hol megtorlás gyanánt rombolták le, aztán mindig helyreállították.

Az 1984-es amritszári vérengzés során, Indira Gandhi utasítására a kormánycsapatok tankokkal körülzárták és megostromolták a templomot, a kétnapos harcban közel hatszáz embert mészárolták le, beleértve a szentélyben tartozókat is. A szélsőséges szikh vezért, Bhinraválét pedig kivégezték. Válaszul a történtekre a szikhek erőszakra-erőszakkal, gyilkosságra-gyilkossággal vágtak vissza. A véres ostrom után, alig négy hónappal két szikh testőre megölte Indra Gandhit. A miniszterelnök halálhírére elemi erővel tört ki a háborúskodás. Delhi utcáin vér folyt, a hinduk felgyújtották a szikhek üzleteit, gépkocsijaikat. Amikor hírül adták az újságok, hogy végrehajtották a halálos ítéletet az elnökgyilkos testőrökön, a szikhek egyszerre és valamennyien fekete turbánt kötöttek.

Valamikor itt Pandzsábban jól megfértek, s békében éltek egymás mellett a hinduk és a szikhek. Az idilli békességnek ékes bizonyítéka, hogy a szikhek Arany-temploma hindi nevén, Harimandirként vonult be a köztudatba s vált ismertté. A két különböző vallás sokáig nem jelentett problémát, miért is hadakoztak volna egymással, hisz mindnyájukat Pandzsáb gazdag földje szülte, együtt gürcöltek a megélhetésért, a nyelvük közös volt, kialakultak köztük szerelmek, házasságok köttettek, barátságok szövődtek. Egy időben sok hindu tért át a szikh vallásra, vagy a legidősebb fiú tette magáévá az új hitet. A hinduk szívesen látogatták a gurudvarákat, a szikh templomokat, hogy ott tanulmányozzák a szent Gránt Száhibot. A szikhek pedig - bár vallásuk nem tiltja a húsevést- a hinduk iránti tapintatból és tiszteletből tartózkodtak a szent állat, a tehén megölésétől.

Észrevétlenül elaludhattam, hogy meddig, hosszasan vagy talán percekig bóbiskoltam, teljesen mintegy. Ezen az éjjelen mintha megállt volna az idő, múlását nem érzékelem. Izzadtan szorongatom a koszos, sprőd függönyt. Apró tűszúrások zsibbasztják elgémberedett lábam. Az alvás még törődöttebbé tett, de amikor végre sikerül erőszakot vennem magamon és felnyitom a szemem, a rég várt látványtól azonnal kiébredek. Pirkad, némán ujjongok, végre itt a hajnal, közeledik a reggel. A hosszúra nyúlt éjszaka sötétjét most törik meg a keleti égbolton felkelő Nap első sugarai. A kedves, meleg fény pillanatok alatt rózsaszínbe öltözteti a tájat, a végeláthatatlan síkságot. Lehet, hogy csak képzelgek, de mintha a távolban már derengenének az óriássá nőtt hegycsúcsok, s ezután rögtön megpillantom az első valóságos, szorgalmasan dolgozó kis traktort.

(www.rostaerzsebet.hu